Nevezzük nevén a vakságot

Már említettem, hogy tőlem bátran lehet kérdezni, nem sokszor jövök zavarba a válaszadáskor, legfeljebb kikerül a blogra.

🙂 Ezt is csak azért teszem, mert elgondolkodtatónak találom a kérdést, és a megválaszolása után jutnak eszembe róla a mélyebb vélekedések, amelyek addig piszkálnak, míg az egyéb teendőimet félretéve leülök írni. Rájöttem azonban, hogy vissza kell lépnem egy szintet. Hogyan mernének kérdezni az emberek, ha nem tudják pontosan, milyen szavakat használjanak az állapotom leírására? A bejegyzésem célja nem az, hogy előírjam, mit szabad vagy tilos mondani. Csupán a téma körüli zavart szeretném kicsit eloszlatni, ezzel is elősegítve a kommunikáció gördülékenységét. Magamon is tapasztalom, hogy míg a vakságot körülíró szavaknál megengedő vagyok, más problémákkal kapcsolatban én sem tudom, mi az, ami már tényleg sértő. Pl. nem vagyok benne biztos, hogy a mozgássérültek a kerekesszék vagy a tolószék elnevezést részesítik előnyben. Szívesen meghallgatnám erről valaki véleményét. 🙂

A helyzetemmel kapcsolatban a nyersen őszinte kifejezéseket szeretem, ám sokan erősnek tartják, hogy direktben kimondom, hogy vak vagyok. Pedig az vagyok. A legtisztább, ha így is hivatkozom magamra, mert a vakságom is a személyiségem része. Persze itt megmutatkozik, hogy milyen szavakkal tudok azonosulni. Nem véletlen, hogy vak és hallássérültként, és nem siketvakként beszélek magamról. Ez a fordulat tükrözi leginkább az állapotomat: nem látok, tehát vak vagyok, a hallásomnál releváns, hogy a károsodásán túl a megmaradt részét is hangsúlyozom, hiszen hatalmas kincs számomra.

Megfigyeléseim alapján félve kezdenek hozzá az emberek a "nemlátás" megfogalmazásához. Ennek talán az egyik oka, hogy ijesztőnek találják már önmagában az állapotot is. Egy ennél lényegesebb magyarázat, hogy manapság hajlamosak vagyunk elmismásolni a szavakat, mondván, sértő az adott csoport számára. Például a "fogyatékos" kifejezésre egy postban a "másképp képes" fordulattal utaltak, ami számomra nagyon idegennek és erőltetettnek hangzott. Nyilván egy fogyatékos ember is sok mindenre képes, amit szükségesnek is tartok elismerni, de nem gondolnám, hogy mindenáron ezt a pozitivitást kellene a megnevezésben is hangsúlyozni. Szerintem azzal tesszük a legtöbb jót, ha nem kertelünk, nem gondoljuk túl, én biztosan nem fogok megsértődni, bárhogyan is nevezik a vakságomat. 🙂 Kialakulóbann van egy olyan szemlélet is, miszerint az embert el kell választani a fogyatékosságától. Tehát ha egy csapat vak emberre úgy hivatkozom, hogy "a vakok", az sértő, ki kellene hangsúlyozni, hogy ők vak emberek. A helyzetben élőként nekem teljesen rendben van, ha azt mondanák, hogy pl. "a vakok számára hozzáférhető". Egy cikkben olvastam, hogy valaki vakságban szenved. Ez kicsit úgy hangzik, mintha egy betegségről beszélnénk. Természetesen előfordulhat, hogy van, aki szenved ettől a helyzettől, ezt nincs jogom megkérdőjelezni még akkor sem, ha én jól elvagyok így. Mégis, a szóösszetétel valahogy túl mesterkéltnek tűnt. A "nem látok" vagy a "látássérült vagyok" kifejezéseket csak a szóismétlés elkerülése miatt építem a beszédembe. Az utóbbi azonban csalóka, mert azt feltételezi, hogy látok valamennyit, ezért ha pontosan körül kell írnom az állapotomat, soha nem használom. Máris elérkeztünk a sarkalatos kérdéshez: szabad-e egy vaknak (bocsánat, vak embernek) látással kapcsolatos szavakat említenünk? Igen! 🙂 Talán ettől tartanak a leginkább a látók, ami természetesen nem az ő hibájuk. A legtöbb embernek, akikkel random találkozom az utcán és az egyéb közintézményekben, nem volt lehetősége, főleg mélyebb szinten beszélgetni látássérültekkel. Ezért ösztönösen azt gondolhatják, hogy ha nem látok, nincs okom erre irányuló kifejezéseket használni, és ha mégis megteszem, furcsának találják. Pedig a könyvet olvasom, a filmet nézem, a Messenger üzenetet láttam, a kezembe adott tárgyakat megnézem. Úgy köszönök el, hogy viszontlátásra. Kérek elnézést, és vannak meglátásaim dolgokról. A gimiben az egyik órán beszéltük, hogy mikor lesz a témazáró. A tanár azt találta mondani: "majd meglátjuk, ezt mondta a vak is!" Aztán észbe kapott, hogy én is ott vagyok, és nagyon elszégyellte magát, pedig én jót kuncogtam, főleg a zavarán. 🙂 Ha tudta volna, hányszor ironizálok ennél különb módokon. 🙂 Egyszer valaki megkért, hogy nagyon vigyázzak egy értékes dologra. Azt mondta, úgy vigyázz rá, mint... az anyukádra. Gondolom, nem akarta belekeverni a szemem fényét. 😀 A látással kapcsolatos szófordulatok helyettesítése inkább bennem kelt zavart, éppen azért, mert én sem cserélem le őket. Ha pl. "majd meglátod" helyett azt mondják, "majd megtapasztalod", "megnézed" helyett, hogy "megtapintod vagy meghalgatod", az én fülemnek is olyannyira idegen, mint annak, aki e szavakkal él. Az információk talán 80%-át látott ingerek útján szerezzük. Ennél fogva rengeteg kifejezésünk vizuális jellegű, a nyelv természetes része. Számomra is az, nem szükséges megóvni ezek valódi jelentésétől. Remélem nem beszélek magam ellen, ha néhány esetet én sem tudok elfogadni. Rendszeresen látom leírva, hogy a vakok iskoláját, ami Pesten az Ajtósi Dürer sor 39-ben található intézmény, összekeverik a Hermina út 21-ben lévő Vakok Állami Intézetével. Ennek oka, hogy közel helyezkednek el egymáshoz, illetve hogy az egyik trolibusz megállóját is vakok intézetének hívják, ami az iskolához van közelebb. Természetesen ezt senkinek nem kell eredendően tudnia, viszont szerintem érdemes utánanézni pontosan, melyik egységre hivatkozunk. 🙂 Tudom, a nyelvünk és a társadalmi élet folyamatosan változik. Például a múlt században még elfogadott volt a vakokat "világtalanként" említeni, mivel a szó a szem világának elvesztését jelöli. Ma már én sem hallanám szívesen, ha így hivatkoznának rám. Lehet, hogy más látássérültek eltérően vélekednének az általam leírtakról is. Azonban ahhoz, hogy kialakuljon a megfelelő kommunikáció, nem lenne célravezető megsértődnöm, ha valaki számomra kellemetlenül fogalmazna. Egy hétköznapi beszélgetésben ezeket az apróságokat lehet igazítani, ki-ki a maga értékrendje szerint. Ez már sokkal előrébb viheti az egymás elfogadását. Írott szövegben szúrnak szemet nekem a nem odaillő, megalkotott szavak, ennek elkerülésére az előzetes tájékozódás a legjobb módszer.

Látássérültként arra koncentrálok, hogy kellő nyitottsággal és humorral vezessem végig az embereket a szavak jelentőségén. Ehhez a legtöbb, amit tehetek, hogy magamat adva beszélek mindenkivel, ezzel oldom a helyzetből adódó kényelmetlen érzéseket. 🙂 forrás: